Az előző bejegyzésemben a munkanélküliségem kezdetét írtam le. Aki valaha az volt, vagy pedig most az, tudja, hogy mennyire rossz érzés. Arra nem igazából nem számít, hogy azon a helyen, ahol elméletileg segítenie kell az embernek. Összesen háromszor voltam ott és most pénteken megyek negyedjére, remélhetőleg utoljára. Egy alkalommal csak beugrottam, hogy megnézzem van-e valamiféle munka kitéve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam semmit, de, és most lehet finnyásnak nevezni, nem igazából akartam elvállalni és nem is vállaltam el. De inkább az megaláztatásomról mesélnék.
Az első menetben egy kellemes kedden mentem be kora délelőtt. Ekkor még hittem a rendszerben, az előzmények után is. Odaértem időben, de persze nem kerültem sorra, mikor az időpontom eljött. Természetesen eszembe voltak a tömeges regisztráció, vagy inkább tömeges orális szex, idején halhatott mondatok, miszerint a minket pártfogásba vevő személy külön készül fel mindenkire. Persze kiderült, hogy az én emberem bent sincs. Már meg sem lepődtem. Természetesen elgondolkoztam, hogy miként lehet ilyen remek munkához jutni, mint ott a munkaügyi központban. De gyszer csak rámkerült a sor. Egy fiatal, nálam biztos, lelkes nő fogadott, elvette a papírjaimat és közöle, hogy mikor jár le az álláskeresési támogatás, vele a TB-m is. Temészetesen segít és ezzel egy rakás papírt dugott az orrom alá tele áklláshírdetésekkel. Persze egyikre sem volt esélyem. Majd mosolyogva köszönt el tőlem és írt fel egy másik időpontot jó 3 hónap múlva. Nesze vazze segítség.
Csak egy kis információ: Az állást nem a munkanélküli központban segítenek nekem keresni, ha nem nekem kell keresni munkát. Akkor felteszem a kérdést: Miért vannak ott?
Második menetben januárban mentem el. És nem csak szexuálisan. Egy nappal később sikerült eljutnom a központba, mint azt kellett volna. Kissé izgultam, hogy mi lesz a bünti, de semmi. A pultnál egy alak, aki erősen hajaz Andy Kaufman, aki éppen a Taxi című sorozatban szerepel. Nem kissé morcosan közölte, hogy várjak. Majd egy bő óra múlva sikerült sorra kerülnö, de nem ahoz, akihez kerülnöm kellene. Az alatt az óra alatt megnéztem az ott lévőket jobban. A céges bérrabszolgák ott sürgölődtek és egyre unotabb, vagy mérgesebb pofával küldték el azokat a szerencsétleneket, akiknek nincs munkájuk. Volt közöttük fiatal, de ötvenes is, akiknek a helyzete még rosszabb. És senkinek nem kegyelmeztek.
Végül sorra kerültem. Egy negyvenes nőhöz kerültem, aki megnézte a papírjaimat és egy álláshírdetést kinyomtatott nekem, persze lehetettlen feltételekkel, legalább is számomra. De végül is van minkám, hála saját magamnak. Én kerestem, én találtam és ezért más kap fizetést. Kérem én, mire kellenek azok ott a munkaügyi központban?